Sokan hibázunk az életünkben. Nem figyelünk a részletekre, és van, amit természetesnek gondolunk, holott semmi sem az.
2.rész
A kórházban egyedül készülődtem a nagy feladatra...Anyukám és az újdonsült férjem ott hagytak, mert közben húgom is készülődött a ballagására, szóval volt szervezni való bőven. A szülőszoba felé tartottam kisebb-nagyobb fájásokkal. De kezeltem a helyzetet, első szülő kismamaként azt csináltam, amit éppen mondtak. Feküdtem az ágyon, bekötötték az infúziót, és csak magamra meg a kisbabámra koncentráltam. Figyeltem az órát, hány perces fájásaim vannak, de volt még idő rendesen. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik nővérke kiabál egy másiknak, hogy "be kell öltöztetni egy apukát"...elmosolyodtam, és a férjemre gondoltam...megbeszéltük még a terhesség elején, hogy nem lesz jelen, mert nem bírja az ilyesmit (elájul), szóval meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ő lép be a szobába.
De tévedtem...Ő volt az, az én férjem. Meglepetten és boldogan kérdeztem tőle, hogy mit keres itt. De csak mosolygott és megpuszilt, és odasúgta, hogy "most már itt vagyok". Legyőzte a "félelmeit", és ott volt mellettem. Fogta a kezem, törölte homlokom, biztatott, hogy minden rendben lesz. És én nyugodt voltam, és hiába erősödtek a fájások, elviseltem, mert ő ott volt mellettem. 10.30 körül kerültem a szülőszobára, 13.15 körül éreztem, hogy itt mindjárt baba lesz. Szóltam a nővérkének, aki már rohant is telefonálni, hirtelen mindenki körbevett, nagy lett a sürgés :) Viszont annyit azért láttam, hogy a férjem szépen kisétált. Ami nem volt gond, mert tudta, hogy ez most az én pillanatom, nekem kell végigcsinálnom, és nem is szerettem volna, hogy lássa. Szép pillanatok voltak, de csak számomra.
13.25 Megérkezett!!! :) Csodálatos érzés volt, megláttam a pici testét, a fejecskéjét, kezecskéjét, lábacskáját. Rögtön megkérdeztem, hogy minden rendben van e...megnyugtattak, hogy gyönyörű, egészséges kislányt hoztam világra, de pár pillanat múlva ki is derült...hangos sírás következett, ami megható, és leírhatatlan érzés volt. Mindenki gratulált, és én a boldogságtól, fáradtságtól kimerülve, megköszöntem mindenkinek. Pár perc pihenő következett...majd megláttam a férjem, kezében a kislányunkkal, Viviennel. Ez volt az a pillanat, amikor csak mi hárman voltunk az egész világon, minden megszűnt körülöttünk. Csodálatos pillanatok ezek, amik örökre bevésődtek a lelkembe..
Hamarosan érkezik a 3. rész...
Megosztás a facebookonSokan hibázunk az életünkben. Nem figyelünk a részletekre, és van, amit természetesnek gondolunk, holott semmi sem az.
1.rész
2002.október: 13 éve történt. 18 éves voltam. Épp az első szakításomat igyekeztem feldolgozni. Mivel fiatal voltam, hamar gyógyultak a sebek. Kiderült, hogy az akkori barátom 8 hónapon át megcsalt fűvel-fával, szóval nem volt nehéz eldöntenem, hogyan tovább. Szórakozni jártam, jól éreztem magam. Fiatal voltam még.
2002.decemberében megláttam Őt...először. Nagyon megtetszett ez a srác. Magas, fekete haj, kék szem, helyes pofi. :) Első látásra beleszerettem. Tőlem nem messze dolgozott. Kiderítettem róla, amit csak lehetett. Azt is tudtam mikor jön dolgozni, és én mindig ott voltam, amikor kellett. Mindig ugyanabban az időben. Egy idő után felkeltettem az érdeklődését. Elkezdtünk köszönni egymásnak, és néha volt egy icipici mosoly is. Egyre többet gondoltam rá. Már a közös jövőt tervezgettem, álmodoztam róla...valahogy azt éreztem, ő lesz a férjem, és a gyerekeim apja. Szóval ezek a "véletlen" találkozások folytatódtak egészen december 18-ig. Ekkor az én akkori kedves szomszédom, tudtomon kívül elintézett egy randit nekünk. A találkozás pillanatáig és a randi alatt rettentően izgultam. De nagyon jól sikerült randi lett. Azon a héten már egy párként mentünk szórakozni. Csodás "szerelem első látásra" kapcsolat vette kezdetét. Sok-sok randi, nevetés, komoly beszélgetés, tervek következtek. Ha jól emlékszem 1-2 hét elteltével bemutatott a szüleinek, akik nagyon kedvesen fogadtak engem. Nekem nem kellett őt bemutatnom, mert egy munkahelyen dolgozott a szüleimmel. Csodaszép időszak volt. Éreztem, hogy igazán szerelmes vagyok, no meg persze ő is szeretett engem.
2003 tavasza: Összeköltöztünk. Minden percet imádtam, amit vele tölthettem. Szerettük egymást, és további terveket szövögettünk.
2003 novemberében megtudtuk, hogy kisbabát várok. Boldogok voltunk. El sem hittük, hogy szülők leszünk.
2003 december 18-án megkérte a kezemet...igen pont az 1 éves évfordulónkon. Hatalmas készülődés vette kezdetét. Terveztük a lagzit, 2004 tavaszára volt beütemezve, hogy még én is tudjam élvezni ezt a napot.
2004.január 9. Ezen a napon vesztettük el a nagymamámat. Épp a genetikai vizsgálaton voltam, ahol kiderült, hogy a pici babánk egészségesen fejlődik a pocakomban, nincs semmilyen elváltozás. Gondolkoztam, hogy meglátogatom a mamát, ha már ugyanabban az épületben vagyunk, elmondom neki a jó hírt, hátha örömöt okozok neki...de csörgött a telefonom, anyukám volt, aki közölte a rossz hírt. A lakodalmat abban a pillanatban lefújtuk. A gyász alatt vigyáztam magamra, mert a szívem alatt ott volt a mi kicsi kincsünk.
Felgyorsultak az események. Havonta ellenőrizték a picit és engem is. De rendben volt minden mindig. Elkövetkezett az a bizonyos "fiú lesz-e vagy lány" vizsgálat...(amikor megtudtam, hogy állapotos vagyok, rögtön lányneveken gondolkoztam. Nekem a Chintia név tetszett) A vizsgálat során kiderült, hogy kislányunk lesz. :) Nagy volt a boldogság. Egy nap úgy jött haza a férjem, hogy ő hallott egy nevet, kíváncsi mit szólok hozzá: Vivien. Amikor meghallottam, elolvadtam, és abban a pillanatban lemondtam a kedvenc nevemről.
2004.május 21. Az esküvőnk napja. Kis szertartás volt, de csodaszép. Egy kis összejövetel volt utána, de mivel 2 hét volt a szülésig, nem volt hosszú és kimerítő. Feleség lettem! :) Nagyon boldog voltam, ahhoz mehettem hozzá, akit tiszta szívből szerettem.
2004.június 4.: A kiírás időpontja...de a mi kislányunk nem akart megérkezni, talán jobb volt neki a megszokott kis helyén. :) Mindennap orvosi ellenőrzés. Kedden (június 8.) azt mondta a doki, hogy másnap reggel be kell feküdnöm megfigyelésre. Reggel 7 óra kórház. Nos nem kell mondanom, hogy kétségbeestem, nem akartam befeküdni, csak ha a szülés megindul. Az éjszakám pokoli volt, nem tudtam aludni, ideges voltam.
2004.június 9. hajnal 4 óra: Valami történt odabent, valami furcsa érzés volt a pocakomban, egy kisebb pukkanáshoz hasonlítanám...igen, elkezdődött. :)
Hamarosan érkezik a 2. rész...
Megosztás a facebookon